Balu egy napja
Balázst csak a szülei hívták Balázsnak. Bár még csak 10 éves volt, már hatalmas öntudattal rendelkezett. Megkövetelte az iskolatársaitól, hogy Balunak, szűk baráti körétől pedig, hogy választott titkos nevén, Pengének szólítsák. Volt egy beceneve viszont, amit nem ő találta ki, és kizárólag a tanárok szájából szokott szinte napi rendszerességgel elhangozni. Ez a becenév a „mármegintezagyerek” volt.
Ezen a szép tavaszi délutánon is, épp csak elhallgatott az iskolanap végét jelző csengő, amikor felharsant az utolsó órát tartó irodalomtanár szájából: „Mármegintezagyerek!”. Balázs nemtörődöm módon megrántotta a vállát, és szándékoltan hanyag léptekkel sétált oda Szilvi nénihez.
Hamar kiderült, hogy az az undok, pattanásos lány, a Viola köpte be, akit kicsúfolt az előző szünetben. Viola épp – Balázs szerint a lányokra annyira jellemző és utált –gügyögéssel mesélte a barátnőinek, hogy rá bizony álmában tündérek és álommanók vigyáznak. Balázs persze rögtön továbbadta ezt a jó kis sztorit a haveroknak, így percekig harsogtak a kegyetlen megjegyzések és a gúnyos nevetés a folyosón. Balázs úgy érezte, hogy igazán jól szórakoznak a srácokkal.
Most persze mehet az igazgató elé, aki ismét beír az üzenőjébe, és ismét hosszú percekig szónokol neki a jó magaviseletről. Már legalább 15 perce várakozott az igazgatói iroda előtt, mire meghallotta Eszter néni, az igazgató cipősarkainak kopogását a folyosón. Bármikor felismerte volna ezt a hangot. Eszter néni nagyon markánsan közlekedett, és átlagosan minden ötödik lépése után pici csusszanó hangot adott ki a cipője. Balázsnak igazán sok alkalma volt ezt megfigyelni az elmúlt hónapokban. Mire a szokásos fejmosás után kiszabadult, már nem maradt senki az iskolában, így egyedül indult haza.
Az út a házukig 10 percnyi sétára volt, és a szülei megengedték, hogy az idei évtől egyedül közlekedjen. A kertváros békés, családias hely volt, ahol szinte mindenki ismerte a másikat. Balázs tehát bedugta a fülhallgatóját, bekapcsolta a szülinapjára kapott iPod-ját, majd a Szaggató Fülzsír nevű banda szokatlan és idegölő zenéjére hazaindult. Nagyon vagánynak tartotta, hogy a Szaggató Fülzsír a kedvenc bandája, bár a zenéjüket nem nagyon élvezte. Ezt persze még önmagának sem vallotta volna be.
Miközben bandukolt, olyan komoly és fontos gondolatok kavarogtak a fejében, mint a bosszú. Mert bizony bosszút kell állni Violán. A srácokkal még majd kidolgozza a részleteket, de az egyértelmű, hogy a lány nem úszhatja meg a mai árulkodását. Mióta Viola megnyerte múlt hónapban az iskolai futóversenyt, és ezzel Balut visszaszorította a második helyre, azóta csakis összeráncolt homlokkal volt képes rágondolni, és sok-sok percet töltött ötletek kiagyalásával, amivel borsot törhet a kislány orra alá. Egyik kedvence szerint valami módon el kéne Viola szemüvegét lopni egy napra, mert nélküle mulatságos vakegérré válik, aki a karjaival össze-vissza kaszálva tud csak közlekedni. Balázs ebben a pillanatban haladta el az uszoda mellett, és amikor megcsapta az orrát a termálvíz illata, felmerült benne, hogy az iskolai úszóleckék alatt is mennyi-mennyi lehetőség van a lökdösődésre. A lányok pedig azt sohasem találják mókásnak – vigyorgott magában.
Ekkor meglátott az úttest szélén egy összelapult kólásdobozt, majd az maga előtt rugdalva haladt tovább. A zene még mindig bömbölt a fülébe, ő a füleihez húzott vállal, meggörnyedve, és sokat gyakorolt lazasággal ballagott előre. Teljesen elmerült a dobozrugdosásban és a tervek kovácsolásában. Otthon még leckét kell írni, meg büntetőfeladatokat. Bosszúsan fintorgott. A tanárok is csak kötekedni tudnak. Majd jólesően elvigyorodott, amikor eszébe jutott az egyik múlthavi, igazán jól sikerült csíny.
Zoli bácsi, a matektanár savanyú egy figura. Soha nem mosolyog, és lerí róla, hogy szívesebben lenne valahol máshol. Igaz, Balu ezt meg tudta érteni. Balu és haverjai már hetek óta őrizgettek egy becses kincset, amit egyik szünetben a folyosón találtak: egy üres naplót. Zoli bácsi egyik mániája a naplóírás, amit természetes savanyúan és idegesítő módszerességgel tesz meg óráról órára. Emellett Zoli bácsi szörnyen zavaróan tudja a napló lapozgatni: lassan, meg-megállva, savanyú arccal. Baluék az üres napló közepét kiégették, és türelmesen várták a megfelelő napot, a megfelelő pillanatot. Az el is jött, amikor egyszer az óra elején Zoli bácsi egy szülővel beszélgetett a folyosón. Kicserélték a naplókat, de az eredetit nem merték elvinni, csak a tanári asztalon a könyvek alá csúsztatták. Aztán Zoli bácsi a világ összes fájdalmával az asztalhoz baktatott, szörnyű nyikorgással kihúzta a széket, leült, majd lassú mozdulattal kinyitotta a naplót. A világ még nem hallott akkor ordítás. És jó pár percig Zoli bácsi egyáltalán nem tűnt savanyúnak.
Balu a kellemes emlékekben elmerülve lassan hazaért. Ahogy felnézett a földről, látta, hogy édesanyja a kapuban várja csípőre tett kézzel és meleg mosollyal a szemében.
- Dobd a szemetesbe azt a dobozt, kisfiam! - szólalt meg.
Balázs szót fogadott, majd egy pillanat alatt elfelejtve az iskolást, a bosszút, Zoli bácsit, a lezser viselkedést, odarohant az édesanyjához és átölelte a derekát.
- Szia Anyuci!! Szia Anyuci! - kiáltotta boldogan - Csinálsz nekem csokikrémet?
Carolee
